Adni kéne

Az életem, az életem
Nem volna, nem léteznék,
S bár nem volt erre kérelem,
Miattuk is élek én,
Mert Ők akartak gyereket,
Egy kicsi kis csemetét,
Aki mosolyog, felnevet,
S az Ő kedvük vele lép,
Vele fél, dobban meg szívük,
Együtt sírnak, nevetnek,
Bennük, s bennem él, mely kívül
Fény, s kifelé sem eretnek:

Ez a kölcsönös tisztelet.
Ami jár, az adatik,
Kétségek bennem nincsenek,
Ők is érnek valamit!

Szeressek-e? Ez nem kérdés,
Hisz a válasz készen áll:
Nem görnyedhetek-e hétrét?
Adni! Adni kéne már!

Ha kérhetnék

Álmodtam egy boldog jövőt magamnak,

Ráfogtam, hogy a dolgok jól haladnak,

Ott léptem mindig, ahol lépnem kellett,

Ma ettől lehetsz Te itt, lényem mellett.

Kívánom, hogy mindig mellettem legyél,

Írás legyen, mi e tervemben lemér,

Vágyom az örök boldogságra Veled!

Átölelsz, és fogom már a kezed,

Napom vagy, éjjel a fényes csillagok,

Szikrázó napfényben nézem, mi ragyog,

Áttör sugarad szempillám résein,

Gondosan nézem: Nem villámkép megint?

Nyár ősszel

Szeptember közepe, dúl a hőség,
Szívemben még most is ott a bőség.
Lassan ősz borul körül a tájra,
Ám lelkem az örök nyár hazája,

Mert Te vagy, és én szeretlek Téged,
S tudom, ennek már sosem lesz vége!
Nem lehet az, hogy Nélküled éljek!
Kellenek a szép, virágos rétek,

A lombokon átszűrődő tört fény,
Szeretet-űrben az éltető szél,
Ágakon zöldellő, szép falevél...
Ez mind-mind Te vagy, s kell, hogy Te legyél!

Kell, hogy én szerethesselek Téged,
Tűz, mely nem feleslegesen éget.
Minden nap új reménnyel ébredek:
Akarod, hogy a férjed én legyek...

Megjöttél?

SZétszalad életem árja, a véges,
Ívesen elhajolt úttalan erdő.
Várom a sorsomat: elmegy a felhő,
Bíbor az ég, kel a nap, jön az Édes,

Őzike-lábakon ér ide, kéjes…
Lopva, de biztosan érkezik, eljő.
SZélesen átkarol, éled a szellő,
Elkapok egy kezet, és szemem éget,

Rád mered, észrevesz. Enged az izmom,
Ellazulok: Te vagy az? Te vagy, Élet?
Te vagy a végzetem, ezt Neked írom:

Lelkemet én Neked átadom, érd el!
Elszabadult, szerető kezem, ím, hol?
Kézfejeden pihen, álmokat érlel.

Korán érkeztem

Ez lesz a kezdet,
Vagy a vég.
Tizenegy percet
Várok még…

Közel lépsz hozzám,
Meglátlak,
Ne menj el! Most már
Imádlak! 

Jövök

Fejem lehajtanám,
Az ágy már készen vár,
De nem tehetem meg,
Mert dolgom rengeteg.

Elkerül az álom,
Ám csak kicsit bánom,
Hisz így Rád gondolok,
S várom a holnapot.

Eljössz hozzám holnap…
Kerestem, hogy hol vagy,
Szívemben a Világ,
Tudja ezt, aki lát.

Látszik jól kívülről,
Belülről mi őröl,
Hisz lángolok Érted,
Hogy mért, Te sem érted.

Nem értem magam sem,
Szívemben hogy vagy benn…
Még nem is láttalak,
Szem nélkül lát a vak

Szerelem, biztosan,
Hol érez titokban,
Hol lángol égetőn,
Én mindig értem őt.

Értem, mégis félek,
Hogy rövid az élet.
Kevés lesz szeretnem
Szívből, önfeledten.

Adni lesz majd kevés,
Elviselnem nehéz,
Mert égek már belül,
Szeretlek. Másfelől

Biztos nem lehetek,
A Föld nem rengett meg,
Nincs még itt a varázs,
De már nem zavar más.

Szívem Neked dobban,
Egyre, s egyre jobban
Bevadulok Érted!
Jövök, s tudom, lépek!

Valami elkezdődött...

Valami elkezdődött bennem mélyen...
A játékból szerelem nem kell régen.
Lehetne akár minden nap valakim,
Attól nem lenne boldogság, csak a kín:

Kinyújtva a kezem a semmit fognám,
Inkább csendes szél lenne, sem mint orkán,
Kioltana bennem minden nagy tüzet,
Elmúlnék élni is, lenne nagy szünet,

Lenne csak a fekete, mély sötétség,
Lenne csúf felhő, s az ég is sötétkék,
Nem világos, hogy látni is lehessen.
Elvesznék. Ebbe bele is betegszem.

Kell egy igaz, egy hűséges jóbarát!
Egy Társat keresek, és egy jó Anyát,
Mivel sosem tudtam kettőt szeretni,
Te légy az, ki mind a kettőt szerepli!

Elfogy az életem, oly jó, hogy vagy már,
Valóra váltom az álmod holnap már.
Adj esélyt, hogy Boldoggá tehesselek,
GYermeket adjak, sírig szeresselek!

Túlléptem

Látom a sorsomat, elveszek én is,
Illan e nagy csoda, szellemem elszáll,
Égek, a vágy tüzel, illata megvár,
Érkezem, itt jövök. Egyszeri tézis:

Most vagyok itt Veled, engedj a fényig!
Szíved a szívemet élteti, egy már
Szellemünk, egy kezünk, és szemünk egy pár.
Eljött a vég szava, hajlik az ég is:

Nem Te vagy! Ez nem az álom, a bájos,
Megszakad éltem, a végzetem érem,
Minden a sutba van. Írok a mához,

Szétszakadó fonal, éles a késem,
Nincs tüzem, elfogyott. Izzik a mámor:
Kell a sok érzelem élnem az éltem!

Még mindig

SZívem volt minden gazdagságom,
Elvitted Tőlem, Drágaságom!
Repültünk, szárnyaltunk a széllel,
Esténként játszottunk a kéjjel...

Te voltál az egyetlen EMBER...
Lelkemet már értened nem kell!
Eldobtál, hát viseld sorsodat.
Kárt hogy ne tégy, maradj egymagad!

Tiéd vagyok

Ballagok az utca kövén,
Oldalt kis park, fák és padok,
Leülnék. A fű zöld, kövér...
Dudaszó. Szívemhez kapok.

Oly hirtelen történt minden...
Gondolatom Nálad járt épp,
Súgtam-búgtam: Jó lesz, Kincsem,
Átgondoltam, ez nem játék...

Góliátként éltem máig,
Fejem, s orrom fenn az égben,
Éltem, s égtem, más nem számít...
Kérlek, mától tartsál féken,

Tartóztass fel: Ne menj tovább!
Ereszd el a tüzes vágyat,
Legyél Dávid, s ne Góliát,
Ezzel megvéded hazádat.

Nem kell félned többé kardtól,
Ártó szándék nem vezérel.
Rajta, lépj át ezen ajtón,
Jónak lenni ma se szégyen...

Azt hiszem, tényleg megteszem...
Életemnek, ím, van célja:
Rád leltem. Igaz szerelem!
Zúgó hullám szép taréja...

E naptól Hozzád tartozom!
Lépten-nyomon vízesések,
Minden szóban van tartalom,
Elakad a lélegzésem,

Körbenézek, hol egy szikla,
Bokrok, lombos fák, szivárvány,
Utáltam, hogy nincsen szikra...
Jöttél, s most mondod: Szívem, várj!

Alkut nem kell kötnöm ebben,
Óvatosan, de megállok...
Csalódás lesz? Szívem rebben:
Ez nem lehet csak egy álom!

Áradsz ereimben széjjel,
Nem hagylak el! Nincs értelme
Játszani e szenvedéllyel!
Ajtót nyitok, és lépek be...