A cél felé

Én adom, s Te elveszed,
ez nekem az élvezet,
ettől görbül mosolyom,
s ettől érzem, jó nyomon,
jó irányban haladunk,
fénybe visz az alagút,
mából így lesz holnapunk,
s így érzem, hogy jól vagyunk...

A sors keze

Ugyanaz a tűz
ég bennem belül,
kerget engem, űz,
utolér, s elül;
Ugyanaz a két szem
néz reám álmomban,
látom, ahogy kérdez,
s elég lángomban;
ugyanott álsz,
hol eddig tetted,
tudom, hogy vársz,
s megértetted,
az élet, mi a Tiéd
utolért, s tett Érted,
így jött el ami szép,
s így a Tiéd, a Tiéd lett!

Csitt!

Száz énem réved rám,
s bár érted, tépem szám,
s a jó szó hatalom;
a csókod akarom!

Bátran

Messze nyúló
árnyék takar:
Lesz-e múlt? Ó,
vágyj, égj, akarj!
Tele szájjal
nevetni kell;
Zene állj, jaj!
Szeretni merj...

Ébredő öntudat

Végtelen húrokon
húzod a kezed,
képeden bús mosoly...
Nyisd ki a szemed!

Szárnyaló képzelet?
Rút valóság, mi vezet?
Szemérmed is beteg?
Nyisd ki a szemed!

Szíved a rabláncod,
de hited merev,
eljártad a táncot...
Nyisd ki a szemed!

Életed elszúrtad,
nincs veled, ki szeret...
Remény jön a búra,
csak nyisd ki a szemed!

Lőj!

Másért kelő nap ragyog a kék égen,
mert ha életem merő zagy, mért égjen,
mért mutassa meg az egy igaz utat,
ha szívem a távolba mered, s kutat?
Mért az kell, mi nem lehet ma az enyém?
Soha nem elég nekem, ami nem ég,
nem jó a parázs, csak a láng kellene?
Kísért a magány, vagy a vágy szelleme
űz velem otromba tréfát? Elhittem,
hogy a közeledő távol nem libben,
nem illan el, nem takarja el árnyék,
az marad, mire vágytam, s mindig vágynék.
Reményem talán nem marad hiába,
s bár önként léptem be ebbe az igába,
tettemet nem parancs, s nem szó vezette,
szívemet feltettem a szálkeresztre…

Ösztön

Annyi a bűnöm, hittem,
hittem egy nagy csodában,
de az a csoda nincsen,
elveszett, csak homály van;
homályban az út pora,
szú rágja a csontomat,
befed már a rút moha,
halálszaga fojtogat;
arcomon a verejték,
könnyben ázik két szemem,
mosolyomat leverték,
hogy jobb lesz, csak képzelem;
húz a remény, eleven
-bár ezernyi kínom van-,
s hitem kemény ereje,
ne vesszek itt síromban...

Nyiss ajtót

Mikor a szív nem ver,
hanem bőszen kalapál,
ha úgy érzed, Az Egy kell,
ki ért, s mindig hazavár,
ne hívd ki a sorsot,
halld meg a csendet,
múltad kibomlott,
s a jövőd csenget...

Végre látlak

Csipetnyi fény a sötét éjszakában...
Csak egy szentjános-csapat repked?
A világ lángba borult; én csak vártam,
míg Te kitártad magad, s lelked...

Szelek szárnyán

Felhők mögül meg-megvillan,
áttűnik a napnak fénye,
s fitogtatja, egy nap vígan
nézhetünk fel a kék égre,
szárnyalhatunk, mint a madár,
s még lelkünk is egybeolvad,
nincsen rossz nap, s nincs akadály...
Egyre kérdem: Merre, hol vagy?

Becsapott érzékek

Nem szerethetsz, míg illatomat
Feléd nem fújta a szél,
míg szemedben sír, ragyog a
Remény, mely újra alél,
ha fáradt fényét elfedi a feledés,
és jószándékkal fátylat borít
ma rá a kék ég. Egyszeri, csak csenevész
Érósz ágyék-dal: száz alkony hív...

Ne vess, Napom

Harmincnégy éves lettem én,
meglepetés e vers. Nem én,
nem én siettem erre a világra.
Nincs róla fotó sem. Ki látta?
Ki vett engem egyáltalán észre?
Ki figyelt fel egy ilyen pici részre?
S vajh halálomat ki látja,
ki küldene már most, hiába?

Hitetlenül

A múló idő kaleidoszkópján
szemlélem a szétesett képeket:
Ma túl jó, mi jő. Ma megint otthon vár,
Egy élet, s a megértett tévelyek...

Tolvajkulcs

Rám testált az élet:
Visellek. Azé lesz
szívednek egy kulcsa,
ki szeret. Nem furcsa?