Mert bármilyen hihetetlen ez számodra, hiányzol!

 Míg világ a világ

Egy autó közeledett a szinte teljesen kihalt úton. Valamiért hosszú ideig megragadt rajta a tekintetem. Átlagos autó volt, mégis felkeltette a figyelmemet... Ugyanaz a gumi volt rajta, ami a hasonló típusok megmaradt példányain, ugyanaz a bőr belső, ugyanaz a rikító piros szín, mint sok másikon. Mégis furcsa volt benne valami. Vagy inkább rajta. Sokat tűnődtem, hogy mi lehet az, aztán mivel nem jöttem rá, folytattam a tankolást, ami már megszokott, rutinműveletnek számított ezen a vég nélkülinek tűnő utazáson, amiben a saját, kontinensnyi területen földi, FM hullámsávon elérhetően hallgatható, több mint 90%-ban zenét, méghozzá legalább 40-50, sőt, 60 éves zenét sugárzó rádióadómnak kerestem a szponzorokat. Nem volt könnyű ez a nagy világválságot és világégést 30 évvel követően, de szerencsém volt. Sok cd-t és dvd-t őrzött meg apám nekem ezekből az időkből, amiket még az apjától kapott. Némelyik már annyira agyon volt hallgatva, hogy teljesen újra kellett digitalizálni a foszlányokból. Még jó, hogy az ehhez szükséges készülékek gyártási dokumentumai megmaradtak a kommunikációt oktató iskolák pincéiben, mélyen eltemetve a túlélést biztosító készletek alatt, és születtek még olyan elmék, akik újra tudták alkotni ezeket, a lemezek lejátszására alkalmas, és a műsorszórást lehetővé tévő készülékekkel együtt, amiknek - így olvastam a 15-20 éves újságokban, - az integrált áramköreit teljesen tönkretették a föld felszínén többször végigsöprő, nagy erejű elektromágneses hullámok. Utam során mindenhol szívélyesen, mosollyal fogadtak az üzletemberek, a cégek tulajdonosai, vagy - ahol már megengedhették maguknak ezt a luxust - a reklámmenedzserek. Bármiről tudtam velük beszélgetni akkor is, ha a nyelv, amit beszéltünk, csak néhány szóban volt hasonló. Ez is az egyik következménye volt a nagy világégésnek, hogy elvándoroltak az emberek eredeti lakóhelyükről, az új helyen mindig felvettek szavakat az ott lakóktól, és bevittek azok nyelvébe a saját szókincsükből. Szinte mindenki megértett mindenkit egy-egy kontinensen belül.Azt sem régóta tudjuk, hogy van a Nagy-Vízen túl is élet. Persze jöttek hajók, amiknek a legénysége, utasai azt állították, hogy folyamatosan a nap útját követve jutottak el a mi partjainkig, de senki nem hitt nekik. Mondtak, amit akartak, mi meg megbeszéltük napnyugta után a helyi ivóban, hogy északról, vagy délről jöhettek-e.
Hagytuk őket letelepedni, évekig segítettünk a gazdálkodásban, hogy életben maradjanak, vagy ha menni akartak, engedtük őket újra vízre szállni. Persze ilyenkor fogadásokat kötöttünk, hogy merre indulnak el, de mivel senki nem akart velük menni, és toronyiránt tűntek el a szemünk elől, a fogadásra összeszedett pénzt visszaadtuk a tulajdonosoknak, akik kénytelenek voltak megelégedni a bizonytalansággal.
Egy nap, amikor a rövidhullámú frekvencián való adás-vétellel is komolyabban kísérletezni kezdtek az ügyesebb fiatalok - ezt addig senki nem csinálta, mert még ha a hatótávolsága sokkal kisebb energiafelhasználás mellett jóval nagyobb is, csak magas zajszint mellett lehetett vele továbbítani -, olyan adást fogtak, ami alig hallhatóan, de zenét sugárzott. Mivel mindenki, aki köztudomásúan ezen a területen ténykedett, éppen jelen volt, két lehetséges magyarázat létezett erre az adásra: vagy valaki titokban, egy eldugott helyen, a közösségeken kívül is elérte ezeket az eredményeket, és önhatalmúlag használ egy bizonyos frekvenciát - bár
szinte lehetetlen volt ekkora felhasználáshoz szükséges energiaforrást beszerezni -, vagy - amit ennek ellenére sokkal kevesebben gondoltak hihetőnek -, valóban létezik legalább egy másik szárazföld, és azon fejlett civilizáció, azaz olyan a háborút túlélő emberek, mint mi vagyunk. Persze a bejövő jelre, ami egy 65 éves zeneszám volt, valami feldolgozása egy egykori rádiós páros dalának - nekem is van az adott lemezből egy példányom -, kimenő jellel, szintén ilyen korú zenével válaszoltak, és két napon belül megjött a válasz is, méghozzá beszéd formájában. Többségünk alig értette meg a nyelvet, amit ők beszéltek ott a távolban, de volt egy ember a Messzi-Északról, a Kis-Vízen túlról, aki majdnem tökéletesen megértette őket és megérttette magát velük. Ezt követően gyorsan kiderült, hogy nem egy magánzó van az éterben, hanem egy egészen nagy, a miénknél sokkal nagyobb közösség, és már vagy 25 éve így sugároznak zenét. Sűrűn telepített áthangoló és átjátszóállomások hálózatát hozták létre, így - bár sűrű hangolás mellett, de - folyamatosan hallgatható ugyanaz a műsor, viszonylag jó minőségben. Hosszan, napokon keresztül folytatódott ez az első beszélgetés, közben egymást váltották az emberek a készülék előtt, mialatt még a vétel minőségén is sikerült jelentősen javítani bizonyos alkatrészek cserélésével, ezáltal a vételi érzékenység növelése mellett a torzítás és a háttérzaj csökkentésével. Annyira sikerült felvenni a közös beszélgetési fonalat, hogy sikerült az általunk elmondottak alapján egy FM hullám adására, és néhány - erről eltérő adatok érkeztek: 19 vagy 90 darab - ennek vételére alkalmas készüléket építeniük, és ezt kipróbálniuk. Ekkortájt került szóba a hagyományosan járműveikre, ruházatukra rögzített piros, és néha a pirossal együtt kék szalag is. Egy 90 éves öregember mesélte el az akkor 6 éves unokájának a történetet, hogy valamikor a mi kontinensünk közepén volt egy állam, valami Magyarország. Ennek volt egy, az egész-, és egy, majdnem az egész területét műsorszórással lefedő rádiócsatornája, amit egy akkor még létező, úgynevezett "politika" szüntetett meg, szinte egyik napról a másikra. Bár már akkor is demokráciának nevezték a legtöbb területi egységen fennálló, államformától független rendszert, az emberek nem tudtak semmi mást tenni ez ellen a döntés ellen, mint ezekkel a szalagokkal, némán tiltakoztak...
Azóta mindig, amikor ilyen korú zenéket, főleg ha azokat játszom, amit ez a két ember, és az általuk fémjelzett adó játszott, kicsordulnak a könnyeim, és ki kell kapcsolnom a mikrofonomat.
...és azóta már tudom, mi volt furcsa azon a furgonon: Nem volt rajta semmilyen szalag...

Apáról Fiúra

Hiszek Benned, mint a halász a mindennapi megélhetését jelentő zsákmányában: minden hajnalban kimegy a tengerre, leereszti a hálókat és imádkozik, hogy ne szakadjon el és hogy amit kifog vele, ne legyen se túl sok, mert nem bírná a háló, se túl kevés, hogy a családnak is jusson és eladni is éppen annyit tudjon belőle, amennyi árából a megélhetése meglegyen. Nem akar meggazdagodni, nem vágyik más vizekre, hogy halásszon, csak élni akar. Élni azt az életet, ami neki van kitalálva, ami az Ő története és senki másé. Élni egyszerűen, átlagosan, a maga szemszögéből tekintve mégis különlegesen. Különlegesen, hiszen jobban ismeri a szél irányából, erejéből, abból, hogy melyik napszakban támadt fel azt, hogy milyen fogása lesz, mint bárki, aki nem foglalkozott még sosem halászattal, sőt, meggyőződése, hogy a szomszédjánál, a barátjánál, de még a saját apjánál is jobban tudja, amit tud, mert beleadja szívét-lelkét, abba, hogy higgyen és talán éppen a hite az, ami végül minden nap jó fogást hoz neki, nem maga a tapasztalat, nem a szerencse, nem a véletlen, hanem a HIT. A hit, hogy jobb lehet, hogy minden nap egy kicsit jobb lesz, mint az előző volt, hogy mindig többet fog, aminek az árából nagyobb, erősebb hálót tud majd csomózni, amivel megint többet fog tudni elvenni abból, amit  tenger önzetlenül ad neki és tovább élheti az álmait. Soha nem gondol arra, hogy többet is elvehetne, ha naponta kétszer megy ki a vízre és soha nem elégedetlen azzal, amit kifogott, mert hiszi, hogy éppen ennyi az, ami Neki jár, ennyiért dolgozott meg, ennyiben hitt.
Ha rossz volt a fogás, este a tűz mellett elszámol magával, hogy mit csinálhatott rosszul és másnap még nagyobb, még igazabb hittel megy ki ugyanahhoz a zátonyhoz, ugyanúgy teríti el a hálót, ugyanabba az irányba húzza fel, mint előző nap és a zsákmány valóban jobb lesz. Ilyenkor megnyugszik és még talán egy kicsit korholja is magát, hogy előző nap nem volt elegendő a hite, de nem haragszik magára. Úgy gondolkodik, hogy ma okosabb lett, mint tegnap volt, ezáltal tanult valamit, amit már senki nem vehet el tőle...és ez így megy nap nap után, míg a tudását át nem adja Fiának, aki büszkén és törhetetlen akaraterővel, megingathatatlan hittel folytatja azt, amit Apja ráhagyott...

Vezess tovább

Vakító fénnyel világít bele az éjszakai város sötéten morajló álmaimba, esélyt sem adva a reggelre várt testi és szellemi megnyugvásnak. Egyre csak kergetőznek az ijesztő árnyékok a falakon és a mennyezeten. Hol egy kobold nyújtja felém karmait, hegyes fogaival vicsorogva rám, hol egy sárkány leheli rám tűznyalábjait, hol egy áldozatára leső, a sarokban megbúvó, ember nagyságúnak tűnő, szőrös pók méri fel nyolc szemével a köztünk lévő távolságot...
Néha már-már gyermeki sírás vesz rajtam erőt a félelemtől.
Egyedül vagyok. Egyedül és céltalanul bolyongok az életnek nevezett, végtelen útvesztő torz, a semmiben végződő, a legkisebb remény pislákoló visszfényét is elnyelő, áttörhetetlen falai között.
A bejáratnál nem volt útvonalrajz kirakva, de ha lett volna, már akkor sem emlékeznék rá, merre kellene mennem, annyira sok volt az útelágazás és az éles kanyar. Nyomtatott formában is hiába adták volna oda, annyira sűrű, testet öltött a sötétség, hogy semmilyen világításra alkalmas eszköz fénye sem jutna el a papírig.
Emlékezetből kellene haladnom az úton, biztosan a cél felé minden egyes lépéssel, de csak tétován, tapogatózva araszolok, dülöngélve faltól-falig, botladozva a felfelé és legurulva a lefelé vezető lépcsősorokon.
Félek.
Félek nagyokat lépni, lendületből haladni ebben az ismeretlen labirintusban.
Jó lenne egy kéz, ami finoman megfogja az én kezemet, és vezet, egy angyali, szinte csak suttogó hang, amitől megnyugszom, ami halkan megszólít, és biztosan vezet...
A te kezed, a te hangod. Az illatod, ami folyamatosan körülleng, a mosolyod, amit látnom kell, és ehhez ki kellene nyitnom a szemem, és rájöhetnék, hogy nincs is sötét, nincs semmiféle útvesztő, nincsenek falak sem, csak egy nyílegyenes, elágazások nélküli út van, amit beragyog az állandó, nyár végi, késő délutáni napfény, érezni a közeli tenger páráját a levegőben, és kéz a kézben, boldogan haladunk előre...
Bárcsak ki merném nyitni a szemem...
Bárcsak érezném, hogy itt vagy velem, és tudhatnám, eljött értem a mindig várt, az életen át tartó, igaz szerelem...

Egészen a célszalagig

Rám nézel két kérdő szemeddel. Nem is rám, csak magad elé.
Igen, jól látod, nem a fény játéka, hanem a számodra szokatlan valóság, amit látsz. Még szokatlan.
Ahogy itt állunk a parkban, és a fejünk fölött a lombokon éppencsak átszűrődnek a nap sugarai, olyan elenyésző mértékben, de átjut az eddig szinte csak a racionalitásokat elfogadó, és csak azokat feldolgozni képes gondolavilágod védőpáncélján a szívedben váratlanul támadt, felszabadult szárnyalás érzetét keltő, tiszta, mély érzelem. Lelki szemeiddel szinte látod, ahogy a józan ész hadseregével hadba száll ez a szinte csak maroknyi kis csapat, tele tervekkel, jobbnál-jobb stratégiai ötletekkel, hittel, és kimeríthetetlen forrásokból táplálkozó elszántsággal, tudván, hogy ez a harc a végső, megkérdőjelezhetetlen győzelemig, vagy a teljes, visszafordíthatatlan pusztulásig fog tartani.
Ahogy merengésed percei együtt gyarapodnak az idő múlásával, néma, ám mégis fülsüketítően ordító mosoly jelenik meg komor arcodon. Figyelj csak rá, te is látod a szavakat formálódni az ajkain? Azt suttogja, hogy a hatalmába kerített, és már nem menekülhetsz előle: kezdesz menthetetlenül optimista lenni.
A vereség és a kudarc fogalma számodra eddig is csupán megoldandó tételek formájában, a tankönyvek lapjain léteztek, és most is úgy gondolod, pontosabban azt érzed, hogy nem veszíthetsz. Igen, bármilyen hihetetlen is, te, aki eddig bármiről is legyen szó, mindig csak gondolatokat formáltál, és ezekből -nem túl messzemenő- következtetéseket vontál le, ezt most érzed.
Még furcsa, hogy nem érted az okát, nem látod, honnan tört rád ez az egész, és hogy nem tudod megmagyarázni, nem tudod általános, és általad ismert tételek alapján deffiniálni, de életedben talán most először ez nem is igazán zavar.
Sőt, szinte az első pillanatban felmerült benned az azonnal és maradéktalanul kielégítendő igény, hogy ami most van, soha többé ne változzon, mert neked pont így jó, ahogy most van.
Folyamatosan érzed a lüktetést, ahogy hullámzik benned valami melegség, mintha egy saját, belső napod lenne, ami éjjel-nappal fűt, mégsem elviselhetetlen, de mégcsak nem is kellemetlen a meleg, amit okoz.
Élvezed, ahogy egész nap borzongsz, ahogy a színeket színesebbnek látod, a hangokat tisztábbnak, egymástól elhatárolódóaknak hallod, ahogy a tapintásod, a szaglásod, és az ízlelésed olyan pozitív élményekhez juttat, amilyeneket még soha nem éltél át.
Jól érzed magad a bőrödben. Annyira jól, hogy elhiszed, nincs senki a világon, akivel cserélnél, akinek szívesebben lennél a helyében ahelyett, hogy ez a megváltozott önmagad legyél.
Még mindig furcsa? Lehet, hogy most titkot árulok el -ha így van, vállalom a következményeket-, de csendben megsúgom: ez is te vagy, ez is benned van, sőt, mindig is benned volt, csak kellett valami, ami előhozza.
Vagy inkább kellett valaki: Kellettem én.
Itt vagyok. Újra.
Most már végleg itt is maradok: Megfogom a kezed, és így vezetjük egymást végig az úton.

Eltépett emlékek

A minket körülölelő és a bennünk létezett világ egy másodperc alatt törmelékekkel borított színpaddá változott.
Nem tagadható, és nem is titok, hogy valaha ép volt, sőt, minden világok legszebbike.
Ahogy a lemenő nap utolsó, vörös-arany sugara búcsúzik sorra az acélos tavak és kék tengerek víztükrétől, a zöld és a sárguló fűszálaktól, a gyümölcsöt termő bokroktól, az alacsony és a magas fáktól, a lankás domboktól és a távoli, túlsó láthatáron terpeszkedő hegyektől, és még utolsó pillantásával végigsimít az ég tetején, úgy köszönök el én is most őrjítő öleléseidtől, éltető csókjaidtól, érzéki simogatásaidtól, selyempuha érintéseidtől, szívemen cimbalmozó mosolyaidtól, vérlázító pillantásaidtól, és a megannyi együtt töltött óra megszépült emlékétől. Az órákétól, amik az álmokat hozták, amik magát az életet jelentették számunkra.
Közös időnk számlapján eljárták utolsó kállai kettősüket a lomhává, lyukassá öregedett, valaha acélkemény, szívós mutatók.
A vén órásmester régen precíz ujjainak kikoptak ízületei, és a rohanó tegnapok nem hagytak lehetőséget egy új inas betanítására.
Minden élettelenné vált, mint egy kiürült koncertterem. Csak a szőnyegként elterülő, eldobott hulladék mutatja, hogy valaha ez lehetett a létező legjobb parti, talán az egyetlen, amiből kár lett volna kimaradni.
Szakadt vászon a sarokba félretolt biliárdasztalon. Talán csak egy ügyetlen mozdulat, talán dühös indulat megmaradt nyoma, senki nem tudja biztosan. Egy biztos csak, valamikor, valamiért megtörtént: csorba esett a tükrön, amiről valamiféle delejes fénypászmákon át keresve nézzük életünk visszaverődő filmjét a számunkra nem tudatosult, de hamis mozgóképet. Nem, nem tévedés, nem vásznon, tükrön, ami néhol homorú, néhol domború, kristályos felületű, vagy éppen síknak tűnő. Igen, ezek csak látszatállapotok. Mindig éppen olyan szögből nézzük, hogy elhiggyük, jó. Aztán keressük a bűnöst, akire ráhúzhatjuk azt a bizonyos rongyot, a vizes lepedőt, pedig tudjuk, hogy az életünket és saját magunkat csakis magunk tehetjük tönkre.
Sírunk még egy utolsó mondatot az emlékek feltoluló fájdalma ellen, és egy határozottan tétova, sercenő mozdulattal kettétépjük közös múltunk utolsó felismerhető sziklarajzolatát.

Jelenbe vésett jövő 

Kopp... Kopp... Kipp-kopp... Kipi-kopp... Kipi-kopi-kopp.
Eltelt jó pár tétova másodperc, mire fülemmel megtaláltam a helyes irányt és odaléptem a csukott ablakhoz, hogy kifelé is kémlelődjek, honnan jöhet ez a lárma.
Csak az egyre jobban eleredő, könnyű, gyorsan vonuló záporeső zörgött a védtelenné kopott, eredetileg vakító fehérre zománcozott bádog ablakpárkányon.
Kinézve viszonylag nyugodt látvány fogadott, mivel jókor jött az égi áldás: a nappali munkavégzésből hazafelé igyekvő dolgozók, a délutánonkénti utcák szinte már megszokott látványává vált, vastagabb ruháikból kivetkőzött egyedül, látszólag céltalanul ténfergő, magányosnak tűnő emberek és a közös időtöltésként sétáló párok, gyermekes családok mostanra teljesen eltűntek, csak nagyritkán lehetett látni egy-egy járókelőt, ahogy rajta- vagy nála lévő felsőruháját sietve, sebtében magára kapva igyekezett valami biztonságosnak, száraznak tűnő, átmeneti menedéket találni a nem kívánt, kíméletlenül nyakába zúduló víz elől.
Csak mosolyogtam. Nem ezeken az embereken kárörvendve, amiért én fedett, szélvédett helyen voltam, hanem csupán azért, mert szeretem az esőt. Nem a vihart, csak az ilyen hirtelen jött, változást hozó jelenséget. Szeretem a rétegződő felhők között kisülő, szinte sorozatos, de majdnem csak szórt fényt adó villámlások keltette ózonillatot, ahogy a már gyakran vágott friss fűével együtt harapni lehet a levegőből.
Szeretem a tudatot, hogy ettől a nedvességtől újjáéled a természet, felfrissül, megfiatalodik minden.
Viszont a borút, a kilátástalan véget sugalló sötétséget nem szeretem, sőt, egyenesen gyűlölöm, ahogy azt a magányérzetet is egyre nehezebben viselem, amikor a szívemmel érzem ugyan, hogy többé-kevésbé folyamatosan mellettem vagy, de fizikailag nem vagy velem.
Ilyenkor szeretnék csak egy rövid időre hasonlóan sötét, vastag felhő lenni. Csak gondolni egyet és ledobni esőcseppek formájában az éltető nedűt bárhová, egyrészt azért, mert több bosszúságot okoz, mint örömet, de nagyrészt csak azért, hogy ne húzza tovább a vállamat, csak nekem okozva ezzel fájdalmat.
Tudom, nem szép dolog a magam fájdalmát mással megosztani, ebben az esetben azonban, hogy a fellegek sötétségének okát javarészt nem magamban találom, nem bírom tovább ezt az embert próbáló terhet. Nem bírom a tétlenséget, mert állandó mozgásra születtem, a tehetetlenséget, ami a meglévő, kemény akarat ellenére sem találja a kiutat, a csendet, ami szorosan két erős markában tartja a jövőt, sejtelmesen eltakarva előlem, hogy teljes bizonytalanságban legyek. Egyszerűen kelepcében érzem magam, olyanban, amiből nincs szabadulás.
Azt mondod, már semmit  nem hiszel el ebből az egészből, mert csak olyan, mint egy szivárvány: gyönyörű, de illékony.
Semmi kétség, bármelyik szivárványnál szebb számomra is, de nem lehet mulandó, mert már régen, törölhetetlenül, örökre bele van vésve a távoli végtelenbe nyúló idő átláthatatlanul kusza szálai között elszórt kavicsok kristályszerkezetébe...

Felhők felett

Lenézek a mélybe. Már régóta nem szédülök, még ekkora magasságban, a felhőkön szörfözve sem. Megszoktam, ha a realitások talajára szeretném rávetni a tekintetemet, még csak nem is szemmagasságban kell azt keresnem, pláne nem felfelé, hanem mindig lent, sokszor beláthatatlan mélységekben attól, mint ahol én szárnyalok. Mert szárnyalok, bár fizikai értelemben nincsenek szárnyaim, vagy legalábbis ebben a háromdimenziós térben, emberi érzékszervekkel nem észlelhetőek, mégis úgy érzem, hogy repülök.
Egyszerűen képtelen vagyok lezuhanni és beleszürkülni az átlagba, a normálisnak nevezett, képlékeny masszába. Pedig lehet, hogy azt kellene tennem: elfogadni az elfogadhatatlant, beletörődni az átlagosba, a jellegtelenbe, a silányba, a semmilyenbe.
Alig páran vagyunk itt. Néhány kivételtől eltekintve nem tartozunk ugyan össze, de legalább összetartunk. Itt nincsenek kerítések, sőt, korlátok sem, mégsem akar senki ugrani. Igazából lefelé is azért tekintgetünk időnként, hogy meglássuk azokat a sorstársainkat, akik már saját akaratukból szárnyukat bontogatva készen állnak a változásra, képesek a változtatásra, akarják azt valami új, valami más, valami jobb reményében. Előfordul néha, hogy megcsal minket a szemünk, és olyanoknak mutatjuk, nyitjuk meg az ajtókat, akik még nem készültek fel erre. Ilyenkor megfutjuk a magunk kis köreit, és megpróbáljuk a majdnem lehetetlent: megerősíteni a szinte még csak kósza "...mi lenne, ha..." gondolatot sziklaszilárd akarattá, tettekké. Elvileg nem szólhatnánk bele, hogy mi lesz a végső döntés, ez egy íratlan szabály, de a szabályokat azért találták ki, hogy akadályokat tegyenek velük elénk is, ahogy mindenki elé. Vannak, akik szeretnének megküzdeni minden kihívással, közülük sokaknak sikerül is, és vannak, akik inkább feladják. Feladják az álmaikat, halogatják terveiket, megváltoztatják a céljaikat idejükben, minőségükben, tárgyukban. Megtehetik. Bármikor megtehetik. Mi már régen tudjuk, sőt, szinte eredendően tudtuk, bár mindenki megteheti, hogy nem törődik az álmaival, ideig-óráig sikerülhet is "beolvadni", végül senki nem maradhat úgy. Aki már legalább egyszer mert álmodni, esetleg nagyot álmodni, azt hajtani, kínozni fogja ez az álom mindaddig, amíg el nem határozza, hogy ráz egy nagyot a béklyóin és megpróbálja kinyitni, eltörni bilincseit. Aztán ha mindez sikerül, hamar rájön, hogy az induló nehézségeken túljutva csak a láncait veszítheti.
Most Neked mutattam meg, nyitottam ki egy ajtót. Már minden csak Rajtad áll. Persze itt vagyok, hogy segítsek, ha kéred.
"Fékszárnyakat vízszintesbe! Gyorsulás fokozatmentes, folyamatos gázadás mellett. Figyelem, kicsit döccenni fog! Kerekeket behúzni, irányba állni! Útvonalterv elfogadva, útirány beadva, cél a végtelen. Üdvözöljük rendkívüli járatunkon! Ön menetjegyét hitével és akaratával váltotta meg, ezért utazásához minden kényelmet biztosítunk, hogy a lehető legjobban érezze magát. Köszönje meg magának, hogy a szabadságot választotta!"

Hazafelé

Fekszem a parton. Ahogy a finom szemcséjű homokon és a már-már teljesen elkopott kagylóhéjakon morajló, lágyan oda-vissza mozgó hullámverést hallgatom, szinte nem is hallom a szívverésemet.
Egész tüdőmet átjárja a víz felől lengedező szél által hozott jellegzetes, sós tengerillat.
Az égen vég nélküli táncukat járják a fodrozódó, páradús bárányfelhők.
Folyton alakot váltanak, mindig más és más képeket vélek bennük felfedezni, egy dologban azonban minden pillanatban megegyeznek: Téged látlak. A szemedet, ahogy rám nézel, az arcodat, ahogy rám mosolyogsz, az egész alakodat, ahogy felém közeledsz, vagy éppen csak a kezedet, ahogy meg akarod simogatni vele az arcomat.
Mindig és mindenhol ott vagy: a gondolataimban, a szívemben a legféltettebb érzelmeim között, a kimondott és valamiért kimondatlan szavaimban, az álmaimban, a mindennapjaim örömében és bánatában egyaránt.
Felülök a homokból, lerázom ragaszkodó szemcséit a hajamról és a tarkómról, közben végignézek a parton: lábnyomok. Egyik-másik még élesen kirajzolódik, önmagukban árnyékos sarkokat teremtve a lemenő nap fakuló fénye elől, de a legtöbbről már csak sejthető, hogy valaha emberi láb okozta az aprócska gödrök kialakulását.
Ilyen lábnyomokat hagytunk mi ketten az élet, a boldogság keskeny fövenyén, ahogy néha nem egy ütemben, nem egyszerre, de mindig egymás mellett lépkedtünk a közös álmaink, a teljesség ígérete felé.
Látom ezeket a nyomokat a lelki szemeim előtt: nem voltak mindig tiszták, megfontoltak a lépések, nem is egyformán mélyek a nyomok, de határozottan egy irányba mutat hosszú soruk.
Most, hogy újra egymás mellé értünk ezen az úton, próbálok ugyanazokba a nyomokba lépni, de úgy, hogy egyformák, egymáshoz hangoltak legyenek a lépéseink és vigyázok, nehogy éles kagylóba lépjünk, nehogy a rossz lépéseket megismételjük.
Ha velem tartasz, fogod a kezem, együtt elérhetjük azt a helyet, ahova elindultunk. Semmi olyan nem kell hozzá, amink nincs, csak egy csipetnyi álompor, egy mokkáskanálnyi önbizalom, egy evőkanálnyi önzetlen akarat és kifogyhatatlan hit, hogy sikerülni fog.
Mert sikerülni fog!
Csak hunyd be a szemed, s én is ezt teszem.
Lépkedj csak előre, én veled lépek, vagy lépkedek én, s vezetlek Téged.
Két ilyen lélek ezen az úton többé el nem téved…

Világok világa

Mellette állok, fogom a kezét és látszólag minden ok nélkül felnézek az arcára.

Úgy csiklandoz a mosolya, az a mindig igazgyöngy csillogás az olykor majdnem éjfekete szemében, ahogy szempillái mögül kikacsint rám, mintha direkt azt akarná elérni, hogy gondolkodás nélkül rávessem magam. Pedig biztos nem szándékosan csinálja, mert ez, ha ott van belül, akkor magától jön, ha nincs, nem lehet rájátszani.

Amikor ajkam az ajkához közelít és lecsukódnak ezek a szemek az enyémekkel együtt, éjjeleket beragyogó fényük egy pillanatra sem szűnik meg égetni, csak már belülről teszi azt, az érintés pontjától egészen a legbelsőbb, a lelki zsigereimig hatolva. Ajkam az ajkához ér, majd megint, újra és újra, míg végül már el sem akarunk szakadni egymástól és az összetartozás érzésétől.

Lassan, nagyon lassan az eddig formás csípőjén nyugvó kezeim mozgásnak indulnak derekát, majd a hátát simogatva, ahogy az Ő jobb keze is lágyan simogatásba kezd vállamról lecsúszva a karomra, majd hátra a lapockámra. Miközben bal tenyerem már megtalálja arcát, amibe azt Ő olyan cicásan beletemeti… Már finoman harapdáljuk egymás ajkait és amikor csak odafér, a nyelvünk sem rest ízlelni a másik húsát...

Csak lihegünk, egészséges lélegzetvételnek és normálisnak mondható pulzusnak már nyomait se találnák semmiféle orvosi műszerek. Nem érdekel minket semmi a külvilágból: felőlünk akár bombák is potyoghatnának az égből, azt se vennénk észre, ha húsunkat repeszek szaggatnák szanaszét... Már régen eggyé olvadtunk az érzelmeink és a vágyaink hullámainak biztonságot adó tarajai alatt, sodródva a kicsapódás iránya felé.
Ez az érzelmi kék szoba…
Innen már nincs út visszafelé, csak előre, nekicsapódva a mozdulatlan sziklafalnak, majd a szétrobbanás után szétporladva megnyugodni a selymesen fodrozódó víztükör alatt...

Ezek a pillanatok azok, amikért érdemes élni! Persze nem csupán ebből áll az élet, de e nélkül, valljuk be őszintén, nincs is élet. Ha az a mosoly és azok a finom, érzéki csókok biztosan nekem, az embernek szólnak, a gondolkodó és érző lénynek – még ha ennél több nem is történik-, akkor lesz teljes a világom, az Ő világa és a Mi világunk.

Fény-árnyék

Szemlélem magamat a világ nevű sárpocsolya mindig másért gyűrűző tükrében.
Nem értem. Nem értem a látott tükörkép árnyalatváltozásait. Nem értem, mitől olyan patyolat tiszta néhány pillanatban és miért válik annyira sötétté, amikor a víz nagyritkán kitisztul. Csak a középszerűségét értem, az átlaghoz simulását, de azt meg nem szeretem. Én már csak ilyen vagyok: nekem nem jó az, ami másoknak megfelel. Soha nem volt jó. Nem volt jó az, amikor a felhők teljesen eltisztultak az égről és nem volt jó hótól, jégesőtől ázni és a viharos erejű szélben fagyoskodni a dermesztő hidegben.
Nem volt jó, mégis az kellett. Kellett az önmagával újra és újra meghasonlottá váló feladat, a tűréshatáraimmal szinte súrlódó kihívás, anélkül kies pusztává vált minden, egyetlen fát, gémeskutat sem hagyva a megfáradt vándornak.
Ez voltam én.
Ma viszont felfedeztem magamban egy másik embert, ha úgy tetszik, egy alteregót. Úgy látszik, a múló idő rozsdásodó fogaskerekei becsípték és megtépázták dagadni nem szűnő vitorláimat, hogy teret adjanak az evezősöknek is, mert elérkeztem abba a szárazdokkba, amibe majdnem pontosan tizennégy éve indultam el és ahol már nem toldozzák-foltozzák a jelenemet újabb jövőkre felkészítve azt. Sok volt a kikötő útközben, még dokkok is akadtak, de amíg a vitorlákat megtalálta a fel-feltámadó szél, én, a kapitány kiadtam a parancsot a vízre szállásra, vagy a kötelek eloldására, a horgony felszedésére.
Most visszatekintve talán hiba volt egy-egy dokkban nem engedni a csábító ajánlatnak, hogy maradjak, de ha akkor maradok, ma, most nem lennék itt, nem erősíteném a hajótestet és nem készíteném olyan aprólékosan a vitorlákat a Veled való közös, utolsó, rövid út sikerének reményében, hogy az esetleg kialakuló stabil érzelmi alapokra felépített ingatag álomkabinok ezt az utat még kibírják...
Tehát semmit nem bánok, hacsak azt nem, hogy miért nem vettem észre elsőre ezt az alternatívát, hogy már holnaptól együtt hajózhassunk az élet zord és kegyetlen időjárású óceánján...

Gyere haza

Otthon...
Egy egyszerű szó, mégis benne van az egész világmindenség.
Mert mit is jelent ez a rövid kis szó?
Elsősorban jelenti azt a fizikai helyet, ahol az ember lakik, ahol él, ahol naponta álomra hajtja a fejét.
Ezt jelenti a szó első olvasatra.
Nézzünk csak kicsit jobban mögé...
Mit jelent még?
Azt az érzést jelenti, hogy valaki mindig vár, akinek fontos vagy, aki aggódik érted, valakit mindig vársz valami megfoghatatlan melegséggel, valami kis meglepetéssel, figyelmességgel.
Végül jelent egy univerzális helyet lelki síkon, ahova mindig mehetsz, ahol mindig meghallgatják a világ által Benned kiváltott fájdalmakat, aggodalmakat és segítenek leküzdeni a félelmeidet... a világtól, a fájdalomtól, a kihívásoktól, önmagadtól.
Ez a hely, az otthon, az egyetlen, ahol teljes biztonságban érzed magadat és szeretteidet, ahol bármikor szusszanhatsz egyet, levetve a sok színházi maskarát, amit a munkád, a környezeted, embertársaid, egyszóval az élet rádakasztott a túlélésed elősegítésére.
Ilyen otthonra vágyom én Veled, ilyen otthont teremtenék én Neked, Nekünk...

Köszönöm!

Már egy jó ideje el-elmerengek azon, mi lehet az oka, hogy az élénk színű tárgyakról visszaverődő napfény, sőt, a napfény maga sem bántja a szememet, de eddig még soha nem tulajdonítottam ennek a ténynek különösebb jelentőséget.
Éppen itt lenne az ideje, hogy megtegyem ezt, de csak vagyok a világban...
Vagyis van a világ és vagyok én: egy másik világ.
Az utcán szembejönnek velem az emberek. Illetve én megyek szembe... Mindennel és Mindenkivel.
Bár ez nem számít... Senki sem néz rám. Pontosabban átnéznek rajtam... és... Ez nem lehet igaz! ...átmennek...
Tehát már megint lemaradtam az életem egyik fontos pillanatáról, megint máshol voltam, mást csináltam, mint kellett volna, de volt már ilyen, lassan hozzá fogok szokni... Az első hasonlóan fontos eset, amire emlékszem, úgy harminc éve történt, egy felhős novemberi délutánon,  amikor az, hogy lássam Őt, még megadatott, de a szívemet mindig melengető mosolyát már nem élvezhettem.
Aznap nagyon megbántottam...
Akkor lett vége az éppen hét hónapja kezdődött boldogságunknak. Mert boldogság volt! Akármennyire is másnak tűnt, boldogság volt! Olyan, amilyennel bárki más elégedett lett volna, de mi nem voltunk bárki mások. Főleg én nem voltam az: Nekem minden kellett volna, méghozzá azonnal. Nem értettem, miért nem akarta Ő is ugyanazt és ugyanannyira, mint én...
Azután minden hajnalban ugyanaz volt az álmom: fekszik mellettem az ágyon, keze a kezemben, ahogy mindig szerettem.
Majd lassan kivilágosodott és ez a szappanbuborék-valóság egyetlen halk pukkanással semmivé foszlott.
Miért nem lehet örökké hajnal? Miért kell mindent tűrnöm rezzenéstelen arccal?
Sok ehhez hasonló kérdés van még bennem, amit nem volt kinek, nem volt mikor feltennem.
Már nem is lesz se időm, se lehetőségem erre, hiszen szellemként nem lehet csak úgy bárkit megszólítani... és mint ahogy akkor sem, most sem volt lehetőségem elbúcsúzni Tőle és megköszönni Neki, hogy még ha olyan rövid ideig is, de szerethettem Őt, és érezhettem, ahogy Ő szeret engem...

Variációk lebegésre

A minap megint az a furcsa érzés kerített hatalmába: picinyke pontként, egyedül a végtelen világban.
Mintha a levegő is sokkal ritkább lett volna a megszokottnál. Annyira ritka, hogy szinte fájt belélegezni.
...és sötét volt... Tudom, hogy a fekete is egy szín, de az, ami akkor körülvett, nem fekete volt, hanem kifejezetten sötét. Mintha -a Bibliát meghazudtolva- Isten soha nem teremtette volna meg ennek ellentéteként a világosságot és mintha soha nem lettek volna láthatóak a színek sem.
Nem éreztem a fizika törvényeit, csak lebegtem a semmiben. Mondhatnám, hogy úsztam, de ahhoz valamilyen közeg kellett volna. Ha nem is úszásra alkalmas sűrűségű, legalább valamilyen közeg, de csak mozdulatlanul lebegtem a semmiben... és fuldokoltam. Fullasztott a magány és a légszomj...
Átfutott a gondolat a fejemen, hogy segítségért kiáltsak, de a körülöttem lévő légritka, majdnem légüres tér miatt úgyis hiábavaló lett volna minden erőfeszítés.
Nem tudtam mást tenni, mint várni.
Várni valamire, ami megment a végleges, visszafordíthatatlan elmúlástól.
A várakozás jó dolog, ha az ember tudja, mire vár, de én csak azt tudtam, hogy várok, azt nem, hogy mire. Abban reménykedtem, ha eljön, észreveszem.
Nem kellett csalódnom, így történt: a semmiből hirtelen alakot öltve jelent meg, mégis megismertem.
Egyszerre volt anyagian valós és megfoghatatlanul misztikus, zajtalan és fülsértően üvöltő, része a semminek és maga a minden.
Rámosolyogtam, Ő visszamosolygott rám és tudtuk, egyőnk se lesz többé egyedül.
Fogtuk egymás kezét és már ketten, együtt lebegtünk tovább.
Más volt, mint mielőtt megjelent. Fényt hozott magával, tiszta, belélegezhető levegőt és színeket. Annyi színt, amennyit azelőtt elképzelni se tudtam, álmodni se mertem. Még valamit hozott: illatokat. Az orromat milliónyi számban, jólesően csiklandozó illatot.
Azelőtt nem éreztem ugyanazt sosem, mint akkor. Hasonlót talán igen, de teljes bizonyossággal állíthatom, hogy ugyanazt még soha.
Nagyon jó volt és nagyon teljesnek éreztem, mégis volt valami, ami akkor még nem engedte, hogy elhiggyem, ez az egész igaz és hogy velem történik.
Ahogy éreztem a határtalan jót, azzal egyidőben, egyszerre mart belém a lehetseges elvesztése miatti félelem is.
Mégis lebegtünk.
Ketten.
Együtt.
Mivel a semmiben lebegve nem lehet élni, idővel leereszkedtünk a földre, de a lebegés érzése megmaradt nekünk, a lelkünkben.
Azóta is lebegünk, de így, másképp...

Megzuhanva

Nem volt az a megszokott látvány... A test, mint egy minden kicsi részletében aprólékosan kidolgozott művészi alkotás, mint egy ezerszer elpróbált zárójelenet utolsó, szimbolikus jelek mondanivalóival teletűzdelt rejtvény terült el a dunai híd sokat látott, a múlt hét rekordhősége okozta apály miatt napokkal ezelőtt a víz szintje fölé került, apró kavicsokkal borított pillértalapzatán.
Az első nyom, amivel a teljes koponya- és arccsont-, valamint a majdnem teljes fogsorroncsolódás ellenére is lehetett kezdeni valamit, az a kézfejében beállt görcs miatt ott maradt mobiltelefon, amin egy karcolásnyi sérülés sem esett, mivel a szorosan ráfonódó ujjak megvédték ettől.
Bár nem fordult még elő velem, hogy magam is ilyen tüzetesen megnéztem volna az áldozatot, most valami megmagyarázhatatlan erőnek engedelmeskedve szakítottam a megszokott gyakorlattal és végigszemléltem. Sőt, nem csak a testet, hanem az azonosításra tett, első körben sikertelen kísérletet is. Igaz, ez utóbbiban már kevésbé, jóval kevésbé voltam ott szellemileg, annyira begyűrűzték magukat agytekervényeim zegzugai közé az első pillanatban elénk tárult látvány emlékképei.
Persze ez nem okozott problémát a nyomozás további lefolytatásában, hiszen nem volt ritka a hasonlóan "sikeres" kimenetelű öngyilkossági kísérlet, így már teljes magabiztossággal, rutinból vezényeltem le az egészet. Nem figyeltem fel ismerősnek tűnő nevekre, címekre, de még telefonszámokra sem. Jobb is, mert ezek kizökkentettek volna az elfogulatlanság biztonságérzetet sugalló státuszából, ha megsejtek bennük valami ismerőset, vagy felfigyelek olyan apróságokra, amik az áldozattal való egyértelmű kapcsolatomra utalnak.
Most még könnyebben megtettem, hogy nappal csupán osztogattam az utasításokat éjjelente meg körmöltem a jelentéseket, mert a holttest látványánák emlékképei kitöltötték napjaim minden épeszű gondolkodásra alkalmas pillanatát.
Akkor sem volt ez másképp, amikor az utolsó telefonhívások másik felével, a volt barátnővel beszélgettem a kapcsolatukról, egészen eddig a mondatáig:
-...Abban az üzenetben írtam meg neki azt is, amit már sokszor elmondtam előtte, hogy ez nem egy napi 8-tól 4-ig állás hétfőtől-péntekig...

"...EZ NEM EGY NAPI 8-TÓL 4-IG ÁLLÁS HÉTFŐTŐL-PÉNTEKIG..."

Úgy éreztem, abban a másodpercben megáll a szívem.
Belenéztem a papírokba.
Amikor -addig először- elolvastam az áldozat és a volt barátnője nevét és felnéztem beszélgetőpartneremre, a -mellesleg igencsak szemrevaló- volt barátnőre, eljutott a tudatomig, hogy miért voltak annyira ismerősek a szavai; ezeket a szavakat Ő nekem írta. Nekem, aki egy szűk hete ott feküdt azon az ominózus pillértalapzaton. Nekem, aki ezek szerint már nem vagyok az élők sorában...
Forogni kezdett velem a világ.
Először még én voltam középen és körülöttem forgott minden, majd ahogy a gyorsulástól kisodródtam, kirajzolódott a forgásközéppontban a holttest.
Jéghideg verejték ült ki vértelen, fehér arcomra és elkezdtem megállíthatatlanul remegni...

1/

...Egy néhány hangjegyből álló zenei kompozíció kúszik be a alattomosan a hallójárataimba, mondhatnám, hogy megtörve a letargia okozta síron túli csendet, de éppen csak meghallom.
Ismerős a hang. Beazonosítom honnan: a saját telefonom üzenetjelző hangja is ugyanez.
Ahogy ez az észlelés lassan előhozza a bizonytalanság mindent képlékeny masszává tévő homályából a gondolatot, hogy üzenetet kaptam, előbb résnyire, majd a látásom némi kitisztulása után jobban kinyitom a szemem.
Felmérem a helyzetemet: utcai ruhába felöltözve, érezhetően tele hassal, verejtékben úszva, minden tagomban remegve, hanyatt fekszem az ágyon mindkét karommal a hasamon, kinyitott telefonommal a kezemben.
Forog velem a szoba.
Mindenre emlékszem az álomból. Olyannyira, hogy küszködnöm kell az elmúlás érzése okozta mély fájdalom miatt kibuggyanni akaró könnyeimmel.
Ahogy elgémberedett tagjaimba visszatér a vér, az elalvás előtti életképeimet is fel tudom idézni. Mindössze 12 perc telt el azóta, hogy utoljára láttam a telefonom kijelzőjén az időt.
Hihetetlen, hogy az álomban ezalatt eltelt több mint egy teljes hét.
Túlteszem magam a megdöbbenés okozta sokkon és felemelem a telefont, hogy elolvassam az üzenetet.

Két mondat az egész:

"Most elérted, hogy végleg kiöltél belőlem minden érzelmet, ami valaha is volt. Már nem akarok Tőled semmit."

Hát, legalább megpróbáltam...
Nincs más hátra, mint hogy felhúzzam a cipőmet és elinduljak a hídra...

De hát éppen erről álmodtam az előbb...

Te jó ég!

2/

...Egy néhány hangjegyből álló zenei kompozíció kúszott be alattomosan a hallójárataimba, mondhatnám, hogy megtörve a letargia okozta síron túli csendet, de éppen csak meghallottam.
Ismerős volt a hang. Beazonosítottam honnan: a saját telefonom üzenetjelző hangja is ugyanez.
Ahogy ez az észlelés lassan előhozta a bizonytalanság mindent képlékeny masszává tévő homályából a gondolatot, hogy üzenetet kaptam, előbb résnyire, majd a látásom némi kitisztulása után jobban kinyitottam a szemem.
Felmértem a helyzetemet: utcai ruhába felöltözve, érezhetően tele hassal, verejtékben úszva, minden tagomban remegve, hanyatt feküdtem az ágyon mindkét karommal a hasamon, kinyitott telefonnal a kezemben.
Forgott velem a szoba.
Mindenre emlékeztem az álomból. Olyannyira, hogy küszködnöm kellett az elmúlás érzése okozta mély fájdalom miatt kibuggyanni készülő könnyeimmel.
Ahogy elgémberedett tagjaimba visszatért a vér, az elalvás előtti életképeimet is fel tudtam idézni. Mindössze 12 perc telt el azóta, hogy utoljára láttam a kijelzőn az időt.
Hihetetlen, hogy az álomban ezalatt eltelt több mint egy teljes hét.
Túltettem magam a megdöbbenés okozta sokkon és felemeltem a telefont, hogy elolvassam az üzenetet.

Két mondat volt az egész:

"Szeretlek, Te bolond. :-) Gyere akkor oda, ahogy megbeszéltük és ott találkozunk."

Önkéntelenül mosolyra húzódott a szám, miközben szabályosan éreztem, ahogy a pulzusom visszalassul és enged a gyomromat ökölbe szorító görcs.
Míg újra letusoltam és tiszta ruhát kerestem, teljesen megnyugodtam. Miért ne történt volna így, hiszen még ha rossz érzéseket is hagyott bennem, elvégre csak egy álom volt.

Sok idő eltelt azóta, de tisztán emlékszem arra az álomra...
...mert mi van, ha az mégsem álom volt, hanem egy párhuzamosan létező világ áttűnése a miénkbe?