Akikkel ezt a verset írtam:
Bánkné Mónus Ildikó Fótról, és
Tóth Edit Egerből.
Azért a nevük megemlítése, mert nem csak engem illetnek a versért a dicsérő, vagy netán kritikus szavak.

A Remény Reggele

Közelít az est, már fájnak a zajok.
Egyedül... Szörnyen egyedül vagyok.
Vállamon egy zord nap iszonyú súlya.
Istenem! Várlak! Vigyél el az útra!

Fák zokognak távoli hegyeken,
Kék tenger habja zúgó gyötrelem,
Savmarta, ólomszürke városban
Szörnyű árnyak táncolnak nyomomban.

Takaró alól visszanézek csendben,
Az csak a látszat, hogy minden rendben.
Szellem-kép lopózik a szobában,
Utam keresem néma homályban.

Halkan megcsendül távoli dallam,
Ébred egy csillag, fénye fellobban,
Megvilágítja sötét napodat,
Lassú fény simítja el a Holdat.

Minden szegletben a gonosz lappang,
Lelked nyomasztja rettegett hang:
Kísért a múlt, felperzseli álmod,
Feléget nyomasztó cella-magányod.

Félve megnézed, odakint ki járkál,
Álomba ringat egy izzó kiáltás.
Valakit bántanak tán a bűnei?
Vad hangjait a bús éj elrejti.

Nyomasztó sötét, hamar elmúlik,
Várni nem kell, már csak egy ujjnyit.
Szívedbe új vágy, érzés költözik,
A Hajnal éneke Mennyekig felröpít.

Lelkedhez édes, új érzés közelít,
A Nap muzsikája jókedvre derít.
Mert felkelt, ím ott fénylik feletted,
A gondjaid végre elfeledted.